„Erasmusos diák vagyok”- ezt a kijelentést meg kell élni

Viszonylag hamar, már tizedik osztályos koromban tudtam, hogy művészettörténetet akarok majd tanulni, valamint az is, hogy ösztöndíjjal külföldre is szeretnék utazni. Tekintve, hogy kolozsvári vagyok, számomra az egyetemkezdés nem jelentett új várost, elköltözést otthonról, tehát egy másik ország tanügyi rendszerének megismerése mellett ez is egy ok volt, hogy első évesként megpályázzam az Erasmus ösztöndíjat, nem máshova, mint Bécsbe, a negyedik félévre, azaz másodév második félévére.

A császárvárosra is több okból kifolyólag esett a választásom: olyan helyre akartam menni, ahol nem az anyanyelvemen folyt az oktatás, vagyis egy idegen városba, ilyen szempontból pedig Bécs tökéletes a művészettörténet tanulására, múzeumain belül és kívül egyaránt. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy a barátnőm szintén ott tanul, tehát volt hol laknom.

   Bécsbe február közepén mentem ki, a félév március 1-től kezdődött. Hamarabb kint kellett lenni, hogy jusson idő elrendezni az iratokat. Még itthon voltam, amikor elküldte a kinti egyetem a Matrikelnummer-omat, azt az egyedi azonosítót, amivel mindenhova be tudtam jelentkezni: az online katalógustól, az egyetem területén működő WIFI-ig. A tantárgyakat egy itthonihoz hasonló online rendszerben kellett felvenni, még februárban, hogy majd márciusban kiderüljön, melyikre fogadták el a jelentkezésemet. Eredetileg négy tantárgyat vettem fel, ebből ki is jött az itthon elvárt 30 ECTS, azonban kiderült, hogy mindezekből csak egyre mehetek. A bécsi Erasmus irodában nagyon készséges volt mindenki, segítettek eligazodni és bármikor el lehetett menni hozzájuk, ha valami probléma adódott. Az én problémám végül úgy oldódott meg, hogy elmentem az egyik tantárgyból (Római barokk szobrászat) az első órára és beszéltem a tanárral, aki végül megengedte, hogy látogassam az óráit. Egyébként ez bevett szokás: ha esetleg valaki az első órára nem tud elmenni, elveszíti a helyét s megkapja más, aki ott volt, annak ellenére, hogy várólistán szerepelt a neve. Művészettörténetről végül egy kurzust (Osztrák fotográfia a kezdetektől 1914-ig), az előbb említett szemináriumot, és egy úgynevezett kirándulást (Művészet Bécsben-gótika, tehát a helyszínen néztük meg az adott emlékeket) tudtam látogatni. Mindebből viszont nem jött ki a 30 ECTS, ezért még más szakokról vettem fel olyan tantárgyakat, amelyek érdekeltek. Így tanultam még magyar történelmet, ez jól jött, mert sikerült elismertetni, valamint egy olyan szemináriumra is jártam, amelyik az 1960-70-es évek magyar avantgárd mozgalmaival foglakozott.

Egyébként ezért jó cserediáknak lenni, mert akármilyen tantárgyat felvehetünk, ha kedvünk van hozzá, s nagyon sok mindenből válogathatunk. Kurzusokra nem kell előre bejelentkezni, de érdemes, hogy legyen egy listánk, amelyet aláíratunk a tanárral minden óra után, amelyiken ott voltunk, mert amennyiben nem is sikerül a vizsgánk, az ECTS pontokat megkaphatjuk.

Az egyetem könyvtárát nagyon szerettem, mert a könyvek háromnegyedét ki lehetett kölcsönözni 28 napra, s ha elfelejtettük visszavinni még meg is hosszabbíthattuk online a határidőt. Remélem, egyszer itt is eljutunk arra a szintre, hogy szabadpolcosok legyenek a könyvtárak, és hosszabb időre is kölcsönözni lehessen. Sokkal könnyebben lehet így keresni a tematikus polcokon, és a dolgozatírásnál is jól jön, ha ott van mellettünk a szakirodalomnak legalább egy része.

Mindamellett, hogy nagyon gazdag a kínálat tanulási lehetőségekben, arra is lehetőségünk adódik, hogy más környezetbe csöppenjünk, és ezen keresztül megéljük az unió hangoztatta egységet a sokféleségben. Az Erasmusos cserediákoknak szervezett rendezvényeken sikerült megismerni a többi fiatalt is, akik kint tanultak. A legtöbben persze valamilyen reálszakra jártak, közgazdásznak vagy mérnöknek készültek, és nem értették, mit lehet művészettörténeten tanulni. De miután megtudták, hogy Romániából jöttem, akkor lepődtek csak meg igazán. Ellenben soha nem viszonyultak senkihez előítéletekkel, inkább érdeklődőek voltak és nagyon nyitottak. Ezt pedig olyan jó volt megtapasztalni. Bármilyen olyan programban való részvétel, amelynek révén idegen környezetbe kerülünk, idegen emberekkel kell kapcsolatokat kialakítanunk, rávezet, hogy elfogadóbbak legyünk és bővítsünk a látókörünkön.

Nyelvi akadályaim nemigen voltak. Németül sokáig tanultam, de rengeteget felejtettem az egyetem elkezdése óta, mert sajnos ez nem egy olyan nyelv, mint az angol, amely maholnap mindenkinek a második anyanyelvévé fog válni. Egy nyelvkurzuson is részt vettem még az első hónapban, hogy hamarabb belerázódjak a német nyelvbe, de nem kell aggódni: mindenki beszél angolul és át is vált hamar, ami olyan szempontból nem volt a legörvendetesebb, hogy végül kevés emberrel tudtam németül kommunikálni.

Az utolsó hónapban már nagyon honvágyam volt, hiszen a félév alatt kétszer voltam itthon, akkor is rövid időre. Hiányzott a megszokott városom, az, hogy ne kelljen idegen nyelven gondolkoznom. Most viszont, hogy itthon vagyok, néha azon kapom magam, hogy Bécsről álmodozom: a Hofburgról, az árnyékos parkokról, a metróról és a Stephansplatzról meg az első kerületről, ahol át tudtam úgy menni, hogy nem éreztem magam turistának, mert ezt a várost könnyű otthonná fogadni.

Képes beszámoló itt!

Újvári Dorottya
Művészettörténet szak, II. év

 

h k sze cs p szo v
 
 
 
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30